MARCELA CARRANZA
garrik@fibertel.com.ar
„Nehéz megtudni, pontosan mi lakik egy emberben, még nehezebb megírni, de még annál is nehezebb lerajzolni.”
Roberto Innocenti
Roberto Innocenti 1940-ben született, Bagno a Ripoliban, egy Firenzéhez közeli kis településen. Fiatalon egy acélöntődében dolgozott munkásként. Tizennyolc éves korában Rómába költözött, és anélkül, hogy művészeti tanulmányokat folytatott volna előzőleg, egy rajzfilmstúdióban dolgozott plakátrajzolóként. A Toszkán Regionális Tanács számára készített néhány plakátját közölte a Graphic Annual.
Az első általa illusztrált könyv 1979-ben jelent meg Bagliori ad Oriente címen, amely az orosz-japán háborúról szól. Gyermekkönyv-illusztrátori pályafutása Étienne Delessert-rel, a svájci könyvkiadóval és nagy illusztrátorral való találkozása után kezdődött. Innocenti rajzolta Delessert felkérésére a Hamupipőkéhez az illusztrációkat (1983). Találkozásukkor Innocenti megmutatta Delessert-nek néhány rajzát, melyeket Christophe Gallazzal közösen a Rosa Blancához (Fehér Rózsához) készített (1985), és már meg is feledkezett róluk, mert nem talált kiadót a könyvhöz. A Rosa Blanca még most, huszonhárom évvel a megjelenése után is megdöbbent nem egy felnőttet. Amiről szól – a náci koncentrációs táborok és a náci megsemmisítés -, és ahogyan azt elmondja, még mindig „törvénysértőek” egy gyermekeknek szóló könyvben. Érdekes megfigyelni, hogyan oszlanak meg a könyvben a mesélő által elmondott tudnivalók, a képek hordozta jelentések és az olvasó történelmi ismeretei. „Mindenfelé zászlókat tűztek ki, és a gyerekek integettek”, mondja egy hang, amelyik egyáltalán nem érti, mi történik körülötte. Viszont mi, olvasók, épp ellenkezőleg, felismerjük a náci zászlókat és egyenruhákat. Amikor a mesélő elbeszéli a kislány halálát, csak annyit tudunk, „árnyékok mozogtak a fák között. Katonák voltak. Hirtelen lövés dörrent”, semmi többet. Ennek a műnek az érzelmi és esztétikai hatása a különleges egységen és a kétértelműségen nyugszik. Az illusztráció megfelel Innocenti realista stílusának, az okker és a szürke színek kiemelik a jelenetekben rejlő elnyomást és a drámai jelleget. A történelmi eseményhez való közelséget, ami nem ritka munkáiban, az elbeszélés kulcsfontosságú fordulatához tartozó illusztrációban – a menekülni próbáló zsidó gyermek elfogásakor – Innocenti teljesen világossá teszi. Ennél a jelenetnél egy, a varsói gettóban készült híres fényképet (1943) alkot újra.
A Rosa Blanca nem a „féltve-óvó” gyerekkönyvek közül való. Megjelenéséhez szükség volt Delessert művészi és előítéletektől mentes jóváhagyására. A gyerekkönyvekkel kapcsolatos felnőtt előítéletekről Innocenti ezt mondja: „A felnőttek, a szülők, nevelők, a gyermekek védelmezői azt akarják, hogy a gyerekeknek szóló művek ne okozzanak fájdalmat. Úgy vélik, jobb, ha egy gyerek cukrozott, puha, mennyei, gyermekded, szűk és védelmezett világban él. Ennek a következménye, hogy kiadói berkekben a gyermekded, az idealizált illusztrációt kedvelik, úgy tűnik, ez vált be. Így nincs kockázat. A gyerekek elfogadják, mert a felnőttek ezt tartják a gyermeknek valónak. De elérkezik a pillanat, amikor a gyerekek elunják ezeket a dolgokat, mert mindig ugyanolyanok. A nevelésnek ez a módja mesterséges, és az alkotótól keveset vár. Szerintem a gyerekek értelmesebbek és bátrabbak. Mindenesetre nehéz megmondani, ki téved, és kinek van igaza.” (1)
A Hamupipőke esetében Innocenti egyenesen átírta Perrault klasszikus történetét, és az 1920-as évek Londonjába helyezte át. Amikor Innocenti készíti az illusztrációt egy könyvhöz, alapos kutatómunkát végez, tanulmányozza a korabeli építészetet, az akkoriban használatos tárgyakat, a bútorokat és az emberek öltözetét. A Hamupipőke-illusztrációk idő- és térbeli változásai miatt másképp olvassuk Perrault klasszikus meséjét, amelyhez végtelen sok részlet – néhány közülük igen mókás – adódik hozzá, mint például a gyíklakájok és az egérkocsisok arca, akik a bálba viszik a leányt, a herceg vonzónak alig mondható ábrázata; ezek az arcok a jelen korszak európai nemességének személyiségeire emlékeztetnek, és a mostoha szomorú vége, amelyet már sejtetnek a mese korábbi részeinek illusztrációi, ahol észrevehető, az asszony láthatóan nem tudott ellenállni az italnak.
Lapozzon bele a Hamupipőke című könyvbe
A klasszikus mesék közül Innocenti készített illusztrációkat Carlo Collodi Pinocchio kalandjai című művéhez (1988), Charles Dickens Karácsonyi történetéhez (1990) és E. T. A. Hoffmann Diótörőjéhez (1996).
Collodi Toszkánája a Pinocchio-illusztrációiban fontos szerephez jut. Rálátunk a kis utcákra, ahol az emberekkel zsúfolt házak között az aprócska bábu gyermekkorában csavarog. A főszereplő figuráját Innocenti tiszteletben tartja, Pinocchio az ő illusztrációiban is olyan, ahogyan azt Carlo Chiostri az 1901-es kiadásban elképzelte. (2)
Innocenti illusztrációiban minden szereplőt részletesen megrajzol. A jeleneteket számtalan mellékszereplő és tárgy népesíti be, s ezek ugyanolyan fontos szerepe játszanak, mint a történet főszereplői. A részletek nemcsak a kép leíró funkciójának a szolgálatában állnak, a szöveggel egyenrangú színvonalon jelenítik meg az elbeszélt történetet. Innocenti rajzai, anélkül, hogy félrevinnék a mondandót, további részleteket közvetítenek. Amikor Pinocchio elhatározza, eladja olvasókönyvét, hogy belépőt válthasson a bábszínházba, az olvasó előtt kétoldalas illusztráció tárul fel, amelyen mindenki pillanatnyi főszerepét játssza a jelenetben.
Innocenti azt mondja erről: „Mindez nem az én álom- vagy képzeletvilágomból jön. A Pinocchio-történet szereplői az ötven évvel ezelőtti utcák hétköznapi emberei. Azok az emberek, akiket gyerekkoromban láttam. Nézegettem 1800-as években készült fényképeket, és az emberek nagyon hasonlítanak rajtuk azokhoz a fiatalokhoz, akiket én láttam kicsi koromban, . csak akkoriban idősebbeknek látszottak, és a mostani fiataloktól nagyon elütnek”. (3)
Az emberekkel és mindenféle tárgyakkal zsúfolt utcák emlékezetünkbe idézik az idősebb Brueghel (1525-1569) képeit. Különösen a kétoldalas havas jelenet, amikor a Róka és a Macska elkapják Pinocchiót. Innocenti itt eltávolodik a realizmustól, és a középkor megjelenítő eszközeit alkalmazza; ugyanabban a térben egymás mellé kerülnek különböző időben történt események. Eközben a kétoldalas illusztráció egyetlen tájat alkot, az elbeszélt jelenet szereplői pedig – Pinocchio, a Róka és a Macska alakja – mindkét oldalon feltűnnek, és a találkozás különböző pillanatait jelenítik meg.
Pinokkió, ahogy megrajzolta Innocenti
Bár Innocenti stílusát nevezhetnénk dokumentaristának is, igénybe vesz olyan eszközöket, mint láttuk, amelyek áthágják a realizmus határait, és nagyobb kifejező erőt tesznek lehetővé. A romantikához hasonlóan Innocenti esetenként a szereplő által átéltek drámaiságát áthelyezi a tájra. A torzítás, a nézőpont a megfigyelőt a kép által szubjektív módon hangolja az elbeszéltekre. Csodálatos példái ennek azok a jelenetek, amikor Pinocchio a nagy Tölgy ágaira felakasztva lóg, vagy amikor a (rend)őrök letartóztatják.
„A torzítást nem csak úgy csinálom – magyarázza Innocenti. – Utólag megkerestem az okát, . és az egyik ok az, hogy bevonjam a nézőt a történetbe. Különösen, ha a néző gyerek, azt akarom, érezze azt, amit Pinocchio, hogy milyen kicsi. Azt akarom, hogy Egyenlőnek érezze magát a mesehőssel. Azért csinálom, hogy az olvasó gyerek belelélje magát a történetbe. Távlat nem létezik, az csak a szem találmánya, vagyis inkább a szem közvetítése. Személytelen módon a távlat homályba vész, szubjektív szempontból kitágulhat, és átalakíthatja a teret, objektív szempontból viszont a távlat széles és nyugodt, mintegy leíró.” (4)
Az utolsó menedék (El último refugio) című könyv esetében, melyet J. Patrick Lewisszal készített, Innocenti magára vállalja a könyv főszerepét. Egy festő, aki elveszíti ihletét, és kalandos módon egy tengerpari hotelben szállásolja el magát. Rengeteg szereplő hat rá, akik a gyermek- és felnőtt irodalom klasszikusaira utalnak: Huckleberry Finn, Long John Silver, A kis hableány; Antoine de Saint Exupéry; a Barón Rampante, Moby Dick, de Emily Dickinson, Don Quijote és Sancho Panza, Peter Lorre és Maigret felügyelő is. Az alkotó tevékenység és a klasszikusokra való hivatkozás válik az alapanyaggá, és ebből kiindulva épül fel a történet.
A Ruth Vander Zee szövegével megjelent Erika történetében a művész újra elővette Rosa Blanca szomorú/fájdalmas történetét. A könyv valódi történetet beszél el, amelyet Vander Zeenek a holokauszt egyik túlélője mondott el 1995-ben Németországban. Ebben a történetben is egy kislány a főszereplő, és ő maga meséli el történetét, egy kis babáét, akit szülei kidobnak a náci haláltáborokba indított vonatok egyikéből. Ebben a könyvben a második világháborút idéző rajzok fekete-fehérek, mint a régi fényképek, miközben az emberi alakok, az áldozatok és a katonák is derékban el vannak vágva, vagy hátulról láthatók, arca egyiknek sincs. Csak a kendő, amibe a vonatról kidobott csecsemő be van bugyolálva és a történet nyitó meg záró jelenete – amelyek a háború időszakán kívül esnek – színesek. Erika túlélte a holokausztot, de ő is elveszített sok mindent: nem tudja, kik voltak a szülei, mikor és hol született, és azt sem tudja, mi volt az eredeti neve. A háború borzalmai elől megmenekült Erikát ábrázoló színes illusztrációkon sem láthatjuk azonban a lány arcát.
Az Innocenti által illusztrált könyveket a világ különböző nyelveire lefordították, köztük spanyolra, németre, franciára, japánra és kínaira.
Innocenti számos díjat kapott: az Amerikai Könyvtárszövetség, a Horn Book Honor List díját, valamint a Pozsonyi Arany Alma díjat.
2008-ban az illusztráció kategóriában életművéért elnyerte a Hans Christian Andersen díjat.
Jegyzetek
(1) Castillo, Montserrat. „Roberto Innocenti”. CLIJ folyóirat, 9. évfolyam 87. szám; Barcelona, 1996 október; 49. old.
(2) Az Imaginaria megjegyzése: Carlo Chiostri több illusztrációja látható Marcela Carranza „Három klasszikus a szófogadás és az engedetlenség határán” című cikkének első és második részében, melyek az Imaginaria-ban jelentek meg. Az említett cikkben a könyv különböző aspektusait elemzik.
(3) Castillo, Montserrat. Id. mű; 48. old.
(4) Castillo, Montserrat. Id. mű; 51. old.
A cikk az Imaginaria (www.imaginaria.com.ar) Elektronikus Gyermekirodalmi Folyóirat szerkesztői és a cikk szerzőjének engedélyével jelent meg.
Rozsnyai Katalin fordítása