Egyáltalában nem könnyű elfogulatlanság nélkül szólnom Szegedi Katalin könyveiről, hiszen évek óta elbűvöl képeinek varázslatos világa, a számtalan újabb és újabb jelentést magukban hordozó részletek burjánzása, ami olyan meseszerűvé és titokzatossá teszi illusztrációit. Épp ezért nem is kísérletezem ezzel: beszéljen csak belőlem az elfogultság!
Akárhányszor egy-egy általa illusztrált könyvet lapozgatok, valahogy mindig az az érzésem támad, hogy nőalakjai különös jelentőséggel bírnak. Gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy épp boszorkányt, királylányt, hercegnőt vagy akár nyuszilányt ábrázol, úgy tűnik, mindnyájan egyformán birtokolják a nőiesség valamiféle alapvető titkát. Nincs ez másképp Lenkával sem. Lenkával, aki pillanatnyilag ugyan csupán egy hat-hétéves forma kislány, ám már az első oldalon kiderül róla, hogy ízig-vérig nő! Indoklásképp hivatkozhatnánk arra a tényre, hogy a leányzó épp teliholdkor született, ami köztudottan női princípium, ám mégsem ez a legfontosabb, hanem, hogy Lenka egész pontosan „épp oly szép kerek lett, mint maga a telihold”. A kerekdedség – mint tudjuk – csak manapság számít üldözendő tulajdonságnak, korábban a nőiesség, a teljesség, a tökéletesség szimbóluma volt. Ez a szimbólum újra és újra, oldalról oldalra felbukkan a könyvben: az ugróiskolázó lányok kavicsa, a karikázó lányok hulahoppja, a fiúk focilabdája, vagy akár a történet végén Palkó rollerje, amivel körbe-körbe karikáznak a kislánnyal – hogy csak a legjelentőségteljesebbeket említsük. A kezdet kezdetén úgy tűnik, Lenka számára saját kereksége nagy csapás – hisz véleménye szerint ez az oka annak, hogy egyetlen barátja sincs: a gyerekek kinevetik. Lenka tehát magányos. Mit tehet hát nagy magányában? Ha a valóság nem fogadja be őt, kénytelen egy saját világot álmodni, rajzolni, varázsolni magának. A rajz lesz tehát a másik kulcsfogalom, ami nagy szerepet kap majd a történet alakulásában.
Magányos Lenkánk egy szép napon ücsörög a szobájában, kis kerek(!) székén és rajzolgat. Ekkor lép be a mama. A mama, aki pontosan tisztában van azzal, hogy lányának valójában mire (kire) is lenne szüksége, aki szereti őt annyira, hogy – adott esetben – nem csupán a csillagokat hozza le neki az égről, és nem csupán magának akarja megtartani kislánya szeretetét, hanem kitárja előtte a nagybetűs Világ ajtaját. A mama, aki végtelen bölcsességgel kimondja a varázsmondatot, amelybe Lenka belekapaszkodhat a legnehezebb pillanatokban is: „Te pont így vagy szép, ahogy vagy!” – és ezzel indítja neki egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli útnak, hogy kislánya végre valódi, hús-vér barátra találjon.
Lenka tehát – hétmérföldes csizma híján – felveszi kopogós lakkcipőjét (amit persze harcedzett lányos mamák pontosan tudnak, micsoda varázserővel bíró státuszszimbólum a hatéves forma lánykák körében – csak, hogy mondjuk, Óz Dorkájának piros cipőjének jelentőségét most ne is említsük), és nekivág a világnak.
Mint minden valamirevaló mesehősnek, Lenkának is ki kell bizony állnia három nehéz próbát. Három alkalommal kell szembesülnie a visszautasítással, a kiközösítéssel, a csúfolódással. Ám Lenka egyelőre kitartó! Szomorkodik ugyan, de megtalálja azokat az eszközöket (varázseszközöket?), amelyek tovább segítik őt útján, amelyek végül hozzájárulnak ahhoz, hogy megtalálja a keresett boldogságot. Ilyen például a karika, amit tovább hajtva eljut egyik gyerekcsapattól a másikig, vagy ilyen a kréta, ami később igen csak jó szolgálatot tesz! Hiszen a harmadik próbálkozás után a kislány annyira elkeseredik, hogy már-már feladja: megpillantja ugyan a távolban Palkót, de addigra már elmegy a kedve attól, hogy játszópajtást keressen magának. Mit tesz tehát? Ahhoz a dologhoz folyamodik, ami a legnagyobb vigaszt nyújtja számára, amiben úgy érzi, megtalálhatja önmagát: rajzolni kezd a krétákkal az aszfaltra. És ez a színes világ, amit Lenka maga köré teremt, lesz az, ami odavonzza hozzá álmai lovagját, aki ugyan nem fehér lovon érkezik, hanem egy kissé bizarr kinézetű rolleren, aki nem feltétlenül szőke és kékszemű, sokkal inkább szemüveges, elálló fülű és foghíjas, ám kétségtelen: igazi, eleven játszópajtás! Akivel remekül lehet kergetőzni, rollerezni, akit ámulatba ejt Lenka rajztehetsége, aki hűséges, és aki persze szintén így szép, ahogy van, és aki pont úgy szereti Lenkát, ahogy van! Kerekdeden, vörös hajúan, álmodozón. A történet tehát úgy zárul, ahogy minden valamirevaló mese szokott: boldogan élnek, míg meg nem halnak…
A Lenka persze nem az a fajta könyv, aminek elég csak a szövegét megismernünk. Kézbe kell venni, lapozgatni, gyönyörködni benne! Ámuldozni azon, hogy Szegedi Katalin, tőle szokatlanul, mindössze néhány színt használ: a semlegesnek ható fekete-fehér képekben hihetetlenül dinamikusnak és élettel teltnek hatnak az élénkpiros színfoltok – elsősorban a piros pöttyös ruhás, vöröshajú Lenka maga. Ugyanezt a hatást erősíti, ahogy a háttérben itt-ott kilátszik az alapot adó hullámkarton, csomagolópapír, újságpapír is. És természetesen nem feledkezhetünk meg az apró részletekről sem! A könyv minden egyes oldala egy-egy izgalmas kollázs: tele kis katicabogarakkal, dobókockákkal, újságból kivágott szavakkal, szövegekkel, amelyek közül mindegyiknek külön jelentősége van a kép, illetve a történet szempontjából. Úgy vélem, a Lenka pontosan az a fajta könyv, amit fog az ember, a gyerekeit maga köré gyűjti kedvenc foteljében, hogy aztán hosszú időn át bogarásszák együtt a képeket, majd – engedve követeléseiknek – felolvassa a szöveget újra, meg újra, meg újra…
Pásztor Csörgei Andrea
