Évek óta benne vagy alkotóként és megfigyelőként is a hazai gyermekirodalmi életben. Milyen változásokat észlelsz a gyermekkönyvkiadásban?
Örvendetes változásokat. Amikor én egyáltalán belekeveredtem a gyerekkönyvek világába – természetesen egy sor előre nem látható, váratlan eseménynek következtében –, például nem nagyon voltak olyan képeskönyvek még a boltok polcain, amelyekkel megjelenhettük volna egy nemzetközi gyerekkönyves plénum előtt. Most részben a régi értekeket is újból felevenetítették a kiadók – gondolhatunk Marék Veronika régebbi könyveinek újbóli kiadásaira, sorozatainak új darabjaira, amik nem lehetnének a kezünkben, ha ez a tendencia nincsen, de Reich Károly klasszikus leporellóira is –, ugyanakkor egy sor fiatal alkotótól is születnek képeskönyvek, Pásztohy Pankától Rofusz Kingáig. Ezek a kevés szöveg és sok kép típusú könyvek nagyon fontosak a könyvekhez való affinitás korai kialakításában, hiszen óvodás, sőt bölcsődés gyerekeknek szólnak (na meg a kisiskolás is örömmel veszi újra kézbe, amikor megismeri a betűket, és először tud magának egyedül mesét olvasni).
Túl a képeskönyvek minőségének és számának növekedésén, „divatba jött” gyerekeknek írni. Fontos kortárs szépíróink tettek le az elmúlt évtizedben jobbnál jobb munkákat a gyerekek íróasztalára, a Szuromberek királyfitól a Trapitin át Kövér Lajosig – jó sokan listába szedték már ezeket a műveket előttem, úgyhogy most én nem is részletezném tovább. Aztán nagyon tetszik az is, hogy divatba jött a verselés, egészen megújult a nyelv zeneiségével megszólaló ritmikus gyerekvers. Ez fantasztikus! Kicsit kevésbé tetszik, hogy sorra születnek a „kisottóversek”. Tény, hogy a „svéd gyerekvers” is egyfajta művészi szerkezet, gondolatritmus, és mint ilyen, éppúgy lekövethető, mint hogy most írjunk szonettet, de… szonett és szonett között az azonos versforma ellenére is nagyobb lehet a különbég. Nem nagyon értem, hogy miért nem szégyen még mindig Magyarországon a másolás.
S bár még mindig gyakran választanak számomra érthetetlen külső megjelenést könyveiknek a kiadók – a közeli rokonnal-ismerőssel való ilusztráltatástól a harminc évvel ezelőtti könyvesztétikai elvek szerint prezentált kötetekig –, azért úgy látom, lassan kezd világossá válni az is, hogy a könyv valójában egy tárgy, amelybe gondolatokat, történeteket csomagolunk, s bizony e megjelenés akkor működőképes, ha mind funkciójában, mind a külcsínt tekintve vonzó tud lenni. Abba most nem mennék nagyon bele, hogy mit érzünk vonzónak, de annyit elmondanék a dizájn alapelvei közül, hogy általában akkor lesz sikeres egy újra tervezett termék, hogyha kellő mértékben tartalmaz ismerős, familiáris minőséget-látványelemet, de ezt megfűszerezi egy csöppnyi újdonsággal, valamivel, amiről érezni, hogy mai, hogy friss, hogy soha-nem-látott, egyedi. Na ezt a minőséget, ami a könyvek megjelenését illeti, egyre több grafikus és illusztrátor létre tudja már hozni itthon is. Ugyanakkor a kiadóknál még mindig nem működik valódi értelemben art direkció! Holott itt szaladgálnak közöttünk egyre többen a potenciális kiadói art direktorok! Sokszor csak a szerencsén múlik egy-egy jó könyv: a sógor-koma-ismerős véletlenül tehetséges és kiváló szakmai tudással bíró grafikus…
Tavaly nyáron részt vettél egy illusztrációs kurzuson Olaszországban. Mit jelentett neked az iskola, mennyiben változtatta meg a felfogásodat a könyvillusztrálással kapcsolatban?
Jó, hogy kérdezed, mert igazából már az előbb is részben az onnan hazahozott vagy ott kint megértett gondolataimat mondtam el. Tehát például Olaszországban úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt elindult valami olyasmi folyamat, amint nálunk hat-hét éve. Persze korrektül utána kellene néznem, hogy pontos legyek, hogy mikor is indult az Orecchio Acerbo kiadó, akik például konkrétan a grafikai dizájn felől érkeztek a gyerekkönyvkiadásba és ezzel forradalmasították – kezdetben persze csak egy szűkebb fogyasztói csoport számára – a gyerekönyvek megjelenését, izgalmas, új, mai színeket hozva a palettára, vagy hogy mikor is indult a Sulle ali delle farfalle gyerekkönyv-verseny Bordanóban, amelynek győztesei mindig meg is jelentek a nyertes pályaműveikkel a könyvpiacon még ugyanabban az évben, ésatöbbi ésatöbbi. Lényeg, hogy a „Mesegyár” nevű maceratai akadémián elindították azt a kétéves Master fokozatú művészeti képzést, amelyben már ezek a gyerekkönyvkiadást, mondjuk úgy, forradalmasító kiadók oktatóként mondják el a szempontjaikat, művészieket, kereskedelmieket és társadalmiakat egyaránt. És olyan illusztrátoroktól lehet a mesterséget tanulni, akik ebben a megújulásban hosszabb-rövidebb idő óta részt vesznek. Komoly kiadó ott nem dolgozik a fent említett art direkció nélkül! Vagyis egy adott markáns vizuális jelleget és minőséget képviseltetni a kiadón belül, kommunikálni az alkotók felé, de akár szakmai szempontokat hitelesen elmagyarázni a kiadó felé is – segíteni abban, hogy ne csússzanak el a dolgok a könyvek készítése közben, magyarul egy biztos szakmai alapokon álló ízlés, szakmai tapasztalattal és pedagógiai és kommunikációs készséggel kiegészülve: ilyesmi egy kiadói art direktor. Világos és határozott vizuális feladatokat képes megfogalmazni az alkotók felé a kiadó nevében. Természetesen a kiadó meg részben elvárja, hogy az ő szempontjait is jól képviselje, nyilvánvalóan összhang van a kiadói vezetés és a művészeti vezető között, kölcsönös bizalom. Tehát egy irodalmi szerkesztő vagy egy tulajdonos nem érzi úgy, hogy ő jobban ért a látványhoz… hanem azért alkalmazza a szakembert, mert elhiszi, hogy az ért hozzá. Sokszor megfelelően képzett – tehát tervezőgrafikusként, könyvtervezőként és/vagy kiadói munkatársként is képzett illusztrátorok végeznek félállásban ilyen jellegű munkát, mondjuk úgy, ahogy sokan az én generációmból tanítanak az alkotómunka mellett, mert a mai társadalmakban különösen az alkotó szellemi szférában nem is lehet egy lábon állva megélni. Ez egyébként nem olyan nagy baj, mert a különböző tevékenységek frissíthetik adott esetben a szellem vérkeringését, az alkotói metódusokat. Akkor most megragadom az alkalmat és felelek a kérdésed második részére is mintegy zárójelben: e világba való bekukucskálás folytán kicsit kiadóibb szemlélettel készítek könyvet, ha tehetem, nagyobb hangsúlyt kap például, hogy kiknek is szánom pontosan, amit készítek, mint korábban, amikor mondjuk úgy, a művészi önkifejezés volt az elsődleges feladat számomra. Ami nem jelenti azt hála istennek, hogy a korábbi könyveim ne működnének jól, inkább aról van szó, hogy ott ösztönösen jöttek jöttek létre szerencsés minőségek, most pedig kezdem érteni, hogy mi miért működik. Ebben persze segítségemre van a sok-sok közönségtalálkozó is.
Visszatérve az akadémiai képzésre meg a kiadói illusztrációra: én csak egy sima mesterkurzuson voltam Anna Laura Cantonéval, (az külön izgalmas, hogy ő teljesen más felfogásban dolgozik, min én), de az ottlétem alatt rengeteget beszélgettem vele is – adott volt, hogy a kurzuson kívül sokat legyünk együtt, mert mindkettőnkhöz tartozott egy-egy áldozatkész, napközben magárahagyott apuka és a kisgyerekeink, akikre vigyáztak, míg mi az akadémián voltunk. Nagyon jó pályakezdő sztorikat mesélt például Annalaura. De a képzésben részt vevő többi oktatóval, munkatárssal is sokat lehetett beszélgetni, mert elképesztően nyitott és barátságos légkör van ott, számomra megdöbbentő mértékű segítőkészség. Csak annyit erről, hogy amikor megérkeztünk 13 órai utazás után, a tanulmányi osztály vezetője, Alesandra személyesen jött ki a vonatunk elé és vitt el a szállásunkra, és másnap reggel, amikor nem voltam képes a középkori zegzugos városban megtalálni az Accademiát, végül kijött elém a főtérre, mindenekelőtt leültetett egy teraszon, meghívott egy kávéra, jót „dumáltunk”, s azután kísért a rendeltetési helyemre… Ilyenek. Maceratán még a könyvesboltban és bizonyos éttermekben is kedvezménnyel költhetsz, ha felmutatod a Mesegyáros diákkártyádat. Mindezek engem is sokkal nyitottabbá és nagyvonalúbbá tettek, nem is csak alkotóként volt óriási hatású ez a rövid kis kintlét, hanem tanárként. Annalaura technikát is tanított, konkrét eszközhasználatot és fogásokat a saját praxisából. Nekem ilyenben azelőtt nem volt részem, és szuper élmény volt, és azóta is adom tovább gyereknek-felnőttnek, ha alkalmam van rá. Tudod, milyen hálásak tudnak lenni a diákok érte?! Ezenkívül, bár Annalaura is a nyerseségig szókimondó karakter, tele iróniával és persze öniróniával is, úgy tudott véleményt, tanácsot mondani a diákoknak, hogy soha senkit nem bántott meg – de nem is mismásolta el, hogy konkrétumokat mondjon a munkával kapcsolatban! Ez rengeteget segített mindenkinek – na ez is olyasmi, amit éreztem én, hogy valahogy így kellene tanítani, de azóta tudom igazán jól csinálni, amióta láttam, illetve részese voltam a való életben is. Különben szerintem minden tanárt el kellene küldeni ilyen képzésekre, kurzusokra. Itt valahahogy a „Nagy Megmondás” minősül tanításnak, de nem ám építő kritika, segíteni kész együttgondolkodás. Nem is értem. – Ez a harmadik fontos tanulság, amit azóta is használok tanárként: senkit nem vitt még előre az, ha olyan kritikával terhelem meg, amit jelen tudása szerint még nem is ért igazán, nem is tud hova tenni, csak leblokkolja, „rágörcsölteti” az egészre. A leghatékonyabb, ha használom a csoport szituációt: egymás munkáin keresztül számos tanulságot leszűrnek a diákok. Ja és sikerélmény, sikerélmény, sikerélmény, dicséret, dicséret, dicséret. A legvacakabb melóban is lehet találni olyat, amit meg lehet dicsérni. Lehet találni valamit, hogy merre léphet tovább az adott alkotó. Minket még teljesen más szellemben „képeztek”. A mesterség fogásai közül konkrétumokat nagyon keveset kaptunk. Nagyon sokmindenre úgy kellett magunktól rájönnünk, pedig ezek közül sokminden egyszerűen megosztható, megérthető és megtanulható dolog, nem alkotói zsenialitás függvénye. Mint ahogy ezt sok mesterünk sugalmazta. Pedig az alkotói szellem sokkal könnyebben megmutatkozik, és magasabbra tud ívelni, ha mesterségbeli alapokkal, az alapvető gondolkodásbeli és kivitelezési fogásokkal lépésről lépésre tisztában van.
Guriga már önálló életre kelt, még mielőtt könyvben megjelenhetett volna. Miért kívánkozott ki belőled?
Még az olaszországi lelkesedés és tapasztalatok lendülete csalta elő belőlem. Ő az a kis saját figura, lény, aki bizonyos tekintetben a fent leírt „tudományos” végiggondoltsággal alakult olyanná, amilyennek most ismeritek. Érdekes lehet visszanézni, hogy az első Guriga képek, amiket tavaly az Anno Meseboltban álítottam ki, részben még embergyerekek voltak, akrillal festve, full színesben. De közben dolgoztam a vonalas verzióján is, emlékszem, a kőszegi író-olvasó találkozón tucatszám kelett rajzolnom a gyerekeknek, annyira tetszett nekik „a kisbaba”! Na persze közben a közelben várt is rám Ábris fiam, akiről sokat „puskáztam”. Aztán kezdtem azon gondolkodni, amit képeskönyv-ügyeben tanultam anno: hogy miért is szerencsés állatfigurákkal mesélni a gyerekeknek… most anélkül, hogy részletezném, de például már nálunk Magyarországon sem csak fehér bőrű gyerekek vannak, ugyanakkor az, hogy milyen színű hajat, szemet, milyen tónusú bőrszínt választok egy kisgyereknek, sok mindent meghatároz és részben le is zár… kerestem hát, milyen állat lehetne ez az én kis figurám, akinek akkor már a neve megvolt: Guriga. Ez a névi is olyan „tudományos”, mert olyan nevet szerettem volna, ami nemcsak magyarul cseng jól, mégis hamisítatlanul magyar szó. Legyen kedves, ne legyen feltétlenül eldöntve, fiúnév-e vagy kislány, satöbbi. Ha tudnád, mennyire izgultam, hogy amíg készül, nehogy valaki más is előjöjjön egy Gurigával! Miután már nagyjából tudtam, hogy mit akarok, még több mint fél évig fejlesztgettem a technikát, a figurát, a legnehezebb a fekete-fehér kontra színek problematikája volt. Meg, hogy milyen technikával színezzem? No de nem fárasztalak a technikai részletekkel, a lényeg az, hogy Guriga segítségével olyan apró történeteket tudok elmesélni, amikből az 1–4 éves korosztály mindennapjai összeállnak – intim, apró kis dolgok, de nekik még ez a Világ… Egyszerű, rövid szövegek, feszes dramaturgia, könnyen felismerhető, azonosítható, mégis míves grafikák, lehetőség szerint egyedi formavilág.
A sorozat első kötete nagyon különleges. Guriga irányítja, mozgatja az eseményeket. Nem volt nehéz ezt a nézőpontot megtalálni?
Most már annyit beszéltem, hogy igyekszem egyre rövidebbre fogni a válaszaimat. De, tudod, hogy ha olyasmiről kérdezel, ami megérint, órákig tudok róla beszélni, úgyhogy csak óvatosan! Szóval, vicces, hogy ezt mondod. Mert lassan egy órája fejtegetem, mennyire tudatosan igyekszem alkotni, de ezt, amit most mondtál, én nem is biztos, hogy így meg tudtam volna fogalmazni. Ahogy az előbb mondtam, a kicsi gyerekek nagyon intim kis történéseit szeretném formába önteni a Guriga-könyvekben. És eközben, igazad lehet, muszáj nézőpontot váltanom. Mert az ilyen kicsi gyerek világának közepében ő maga van. És ha jól csináljuk, engedjük neki, hogy ő kezdeményezhessen, nem pedig mi irányítjuk őt a játékaiban. Ezt persze nálam okosabb szakemberektől tanultam. Tehát én magam is így teszek a körülöttem levő gyerekekkel. Tehát van jó lehetőségem a tudományos megfigyelésre. Nagyon igyekszem pontosan megfigyelni őket. Mondjuk ez tényleg részben korfüggő is: fiatalabb koromban sokkal többet foglalkoztam saját magammal, ahogy öregszem, valódi, mély kíváncsisággal figyelem meg a többi embert, kicsit-nagyot egyaránt.
Gyerekeknek sokan készítenek könyveket, szerinted mi a titka annak, hogy valóban eredeti és egyben művészi könyvek jöjjenek létre?
Távol álljon tőlem, hogy beálljak a megmondóemberek sorába. De nem mindegy, hogy szakmai becsvágyból dolgozol egy gyerekkönyvön, vagy mélyebb, őszintébb belső rugók is dolgoznak veled rajta. Ez nem feltétlenül csak az lehet, hogy közvetlen közöd legyen a gyerekekhez, Kárpáti Tibinek ha jól tudom, konkrétan nem sok köze volt egy óvodáshoz, amikor a Csókolom, pókmajmot készítette. Viszont őszintén érdekelte a téma, alighanem egy olyan ősi, benne még romlatlanul megmaradt játékossággal, ami pntosan rímel a gyerekekben is működő játékossággal. És ezzel párhuzamosan meg ez a játékos elme egy képzett és eredeti grafikus. Csak egymás mellé kellet tenni ezeket a minőségeket, és nem arra gondolni, hogy mit fognak mindehhez szólni a potenciális vásárlók. Meg a kritikusok. Hanem arra figyelni, hogy ez így biztos bejön majd a „kissrácoknak”. Ilyen gyerekesen, egyszerűen, őszintén.
Ma Magyarországon annyi szempontnak és annyi elvárásnak igyekszünk megfelelni, mi, alkotók. Ha a konkrét titkot itt és most én megfejteni nem is tudom, az egyik része ennek a bizonyos titoknak biztosan az, hogy távolabbról kellene szemlélnünk ezt a sok-sok elvárást és szempontot. Nem is biztos, hogy mindegyik olyan fontos. Ami mindenkinek egyformán tetszik: az gyakran csak lapos közhely, középszer. Bátorság, szabadság íratik fel receptre kiadóknak, alkotóknak egyaránt.