Évtizedek óta ismert, a nemzetközi és hazai felmérések eredményei újból és újból megerősítik: a tanulók és a felnőttek felének-harmadának nem megfelelő a szövegértő képessége. Minden újabb mérés alkalmával jól kisopánkodjuk magunkat, és minden marad a régiben. A szövegértést fejlesztő próbálkozások nem képesek javítani a helyzeten. A pedagógiai közhiedelem azt tartja, hogy az olvasástechnika tanításának eredményességével hazánkban nincsen probléma, a szövegértést kellene eredményesebben fejleszteni, ami viszont nem sikerül. A szegedi pedagógiai kutatóműhelyben végzett új kutatási eredmények szerint a szövegértés fejletlenségének az olvasáskészség fejletlensége a legfőbb oka. Ha a betűismeretet és a betűk összeolvasását, vagyis a betűző (a silabizáló) olvasást tekintjük olvasáskészségnek, akkor ennek tanítása valóban eredményes. És ez valóban alapvető jelentőségű. Ugyanis a betűző olvasáskészségnek köszönhetően minden magyar szót el tudunk olvasni (dekódolni tudunk). A betűző olvasás azonban rendkívül időigényes és fárasztó. Mivel a betűző olvasás köti le a figyelmet, az energiákat, lehetetlenné válik az olvasás funkcióinak (az élményszerzésnek, az informálódásnak, a tudásszerzésnek) az érvényesülése. Az olvasásnak ezt a szintjét nevezik funkcionális analfabetizmusnak (kínlódva olvasásnak).
A gyakorlott olvasó a gyakori szavakat kibetűzés, silabizálás nélkül, ránézéssel, rápillantással, rutinszerűen ismeri fel a másodperc tört része alatt, ez külön figyelmet, erőfeszítést nem igényel. Ennek köszönhetően az olvasó a szöveg tartalmára összpontosíthat. A gyakorlott olvasóvá válás két alapvető alapfeltétele a jól begyakorolt, jól működő betűző olvasáskészség és a folyékony (automatikus, rutinszerű, vizuális szórutinokkal megvalósuló) szóolvasó, szófelismerő készség. (További feltételek is vannak, de azoktól most eltekinthetünk.) A mai nyelvek szókincse milliós nagyságrendű. Lehetetlen és szükségtelen minden szót vizuális szórutinná fejleszteni. A szógyakorisági kutatások alapján ismertté vált, hogy a köznyelvi szövegek (például az újságok, a szépirodalom) szókészletének 95-96 százaléka mindössze a leggyakoribb ötezer szóból variálódik. Ugyanakkor a tapasztalat és az olvasáskutatások szerint gyakorlott olvasót nem zavarja, ha a szövegszavak legföljebb négy-öt százalékát jól működő betűző olvasással kell felismernie. Mindebből az következik, hogy a gyakorlott olvasóvá fejlődés érdekében a leggyakoribb ötezer szót kellene vizuális szórutinná fejleszteni. Az összes többi szó esetében elegendő, ha betűzve el tudjuk olvasni.
Két súlyos félreértés eloszlatása érdekében érdemes figyelembe venni, hogy a vizuális szófelismerés alapkutatási eredményei a szófelismerés három alapmodelljét (és azok változatait) kínálják: a szériális modellt, a betű alapú és az alaki párhuzamos modellt. A szériális modell a szó betűinek egymást követő felismerésével, egységbe foglalásával működik. Ez a betűző olvasás. A betű alapú párhuzamos modell úgy működik, hogy néhány, a szóra legjellemzőbb betűt egyidejűleg, párhuzamosan észlelünk, ezáltal a másodperc tört része alatt valósulhat meg a felismerés. Az alaki párhuzamos modell a rajzolat néhány jellegzetes elemét használja. Így működik a kínai fogalomjelek olvasása. A betűszavaknak is van vizuális alakja, rajzolata, ezért elvileg a fonematikus írást használó nyelvek is olvashatók lehetnének az alaki párhuzamos modell szerint. Ebben az esetben azonban minden szó jelét külön-külön kellene megtanulni, elveszítenénk a fonematikus írás hihetetlen előnyét, mely szerint csak a betűket és az összeolvasásukat kell megtanulni, és a milliónyi szó bármelyikét el tudjuk olvasni. A globális olvasástanítás az alaki modellt követve zavart okozó rendszeridegen elemet vezetett be. Szerencsére mára már megszűnőben van az alkalmazása. A szériális modell előnye viszont azt a hiedelmet táplálja, hogy elegendő megtanítani a betűket és az összeolvasásukat, ezzel az olvasáskészség elsajátítása megoldódott. Nem így van. A gyakorlott olvasóvá válás érdekében legalább a leggyakoribb ötezer szót betű alapú párhuzamos modellként működő vizuális szórutinná kellene fejleszteni.

A most befejezett többéves kutatás eredményeként a szógyakorisági szótárak alapján kiválasztottuk az írott köznyelvi szövegek ötezer leggyakoribb szavát. Kifejlesztettünk egy tesztrendszert, amely mind sz ötezer szót tartalmazza tíz tesztváltozatban. A gyakorlott olvasók (pedagógusok és bölcsész tanárjelöltek) egy tesztváltozatot átlagosan 14 perc alatt oldottak meg. Közöttük a leggyorsabbak 8-9 perc alatt, a leglassúbbak pedig 19-21 perc alatt. Ha az átlagot 100 százaléknak vesszük, akkor a leglassúbb gyakorlott olvasók szóolvasó készségének folyékonysága 70 százaléknak felel meg. Vagyis legalább 70 százalékos szinttel érhető el a szóolvasó készség optimális használhatósága. A 69 százalék fölötti eredmény a fejlesztés elérendő kritériuma. Az 50-69 százalékos eredményt befejező szintnek nevezzük, amely lehetővé teszi az e szintet elérők számára, hogy rászokjanak az olvasásra, és spontán módon gyakorlott olvasóvá váljanak. A 30-49 százalékos szintű szóolvasó készség a funkcionális analfabétizmus jellemzője, 30 százalék alatti előkészítő szinten pedig még a betűismerettel, az összeolvasással is gondok vannak, vagyis a betűző olvasás sem működik biztonságosan, begyakorlottan, ezért ez még analfabétizmusnak nevezhető.
A múlt év őszén a 2., 4., 6., 8. és 10. tanévek elején országos reprezentatív felmérését végeztünk az előzetesen többször bemért tesztrendszerrel. A helyzetképet szemléltető adatok a következők. Az általános iskola végén a tanulók 10-15 százaléka reked meg az előkészítő szinten. A 10. évfolyamon ez az arány 8-10 százaléknyi. Ezen belül a szakiskolások aránya azonos az általános iskolát végzőkével, de még a szakközépben is 7 és a gimnáziumban is 5 százaléknyi az arányuk. Ezek a tanulók jórészt lemorzsolódnak. Akiknek kínszenvedés az olvasás, és ezért utálnak olvasni, vagyis funkcionális analfabéták, azok aránya a 8. évfolyamon 50 százalék körüli, a szakiskolásoké 60 százaléknyi, de még a gimnáziumban is több mint 35 százalék az ilyen szinten megrekedt tanulók aránya. Ugyanakkor már az első évfolyamokon van néhány százaléknyi optimumot elér gyakorlott olvasó (ezek azok a tanulók, akik már az első osztályba belépve tudnak olvasni). Ez azt jelzik, hogy 7-8 éves kor után már nem érésfüggő a befejező, az optimális szintű olvasáskészség elsajátítása. Ennek értelmében elvileg a gyermekkor végéig minden ép értelmű gyerek gyakorlott olvasóvá fejlődhetne. A hagyományos pedagógiai kultúra azonban még arra is képtelen, hogy az általános iskola végéig minden tanulót használható olvasáskészséggel bocsásson ki. Szerencsére léteznek olyan kutatások és külföldi tapasztalatok, amelyek a hagyományos pedagógiai kultúra megújításával lehetővé tehetik a felnövekvő nemzedékek gyakorlott olvasóvá fejlesztését.

Nagy József
(Csodaceruza, 2005, 19. szám)