Teljesen véletlen értesültem Sabien Clement workshopjáról. A WAMP design vásáron botlottam bele a Csodaceruza standjába egy vasárnap délután. Mivel vonzalmam a szép könyvekhez már egész korán indult, ezért az ugyanolyan lelkesen beszélő Wittmann Ildikóval gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Szó szót követett, és egy héttel később már a Lívia-villában ültem a nagy asztal körül a többi résztvevővel, és hallgattam a flamand illusztrátort, vártam a feladatokat.
Öröm volt megtapasztalni, hogy a rajz, a képi humor ugyanolyan közösségteremtő erővel bír, mint a zene. Nem függ kortól, nemtől, nemzetségtől. Közös nyelv, amin mindenki képes szólni, ha mer és akar egy kicsit újra játszani. Azt az alapvető visszafogottságot, ami a magyarokra, magyar diákokra jellemző, Sabien karaktere láthatóan gyorsan oldotta fel. Bátorításával kihozott belőlünk egy olyan szabad, gyermeki hozzáállást, amit magunktól talán nehéz lett volna megtalálni, főleg úgy, hogy sokunk nem is profi illusztrátor. Megtudtuk, hogy a rontás nem bűn, a bennünk lévő düh jól használható az alkotói folyamatban, és a munka alapfeltétele bizony egyfajta laza lélekállapot, tétnélküliség… Noha ezzel valahol mindenki tisztában volt, nem baj, hogy Sabien tudatosította bennünk. Előkerültek gyereknyomdák, a frottázs technikája, az utoljára általános iskolában használt indigó, letraset betűk és színes papírok, ceruzák, forma-lyukasztógép és sok éven át gyűjtögetett újságok, amiknek a felhasználására ezúttal engedélyt kaptunk, és a kivágások szépen kollázsokba rendeződtek a kezünk alatt. A workshopnak volt ,,passzív és aktív” része is, tehát fel volt építve ez a nem túl hosszú, de még sem kevés idő. A passzív szakasz is inkább volt interaktív: Sabien munkáit vetítettük ki, és ki-ki szabadon asszociálva igyekezett megfejteni a képeket. A jelentésrétegeket egymás után hámozgattuk, akár a hagymát, és sokunk értelmezése egészen tanulságos, izgalmas dolgokat hozott elő.
A Lívia-villa kertjében mezítláb elköltött ebédek alatt szóba került, ki hogy dolgozik, mi a napirendje, vagy mit tesz, ha épp nem jön az a bizonyos szikra… Az ilyen beszélgetések talán ritkák, legalábbis olyanok között, akik csak pár napja ismerik egymást, és mivel mindenki más, ezért nincs is jól bevált recept az alkotásra. Mégis jó volt ezeket a tapasztalatokat megosztani egymással.
A három nap jókedvűen telt, rendes kis csapat gyűlt össze. Nem műalkotások születtek, inkább ötletek, vázlatok, amik elegendőek a folytatáshoz. A továbbiakban is örömmel vennék részt ehhez hasonló szakmai fórumon, ahol személyesen találkozhatunk egymással, és megtudhatjuk, ki is van az ismert rajzok mögött…
Póth Rebeka
