Kadlót Nikolett naplója
Augusztus 1. szombat
Ma is a gerlék ébresztettek. Valószínűleg ez az erdő közeli falvak sajátja: madárfütty reggeli előtt. Karancsalját szeretik a madarak, s szeretik a fák is. Amerre a szem ellát, minden csupa domb, minden zöld.
Kisgyerekként sokszor képzeltem el úgy a vidéket, mint egy krokodilfészket, ahol az egymás mellett sorakozó fehér házak a tojások, amelyeket a krokodilmama a testével ölel körbe. Na, itt, az egyik tojásban lakom egy ideje én, vagyis mostanában inkább a szüleim. A zöld krokodilmama (a bölcs és hallgatag Karancs hegység) viszont időtlen idők óta fekszik itt. Ha morcos, akkor tüzes láva fortyog a torkában, s mérgében füstölög, de ilyen már régen fordult elő, tízmillió évenként jó, ha egyszer felhúzza magát valamin. Már régóta nyugodt, elégedett, s szívesen látja a visszatérőket is.
Bizonyára jól tudták ezt már a medvék is, akik valaha otthonosan mozogtak a szlovák-magyar határon elnyúló erdőkben. Évszázadokkal ezelőtt azonban eltűntek, újbóli felbukkanásukra tavalyig kellett várni, akkor ugyanis egy-ketten átmerészkedtek újra az erdőn, hogy itt kezdjenek új mackóéletet. Sokan elcsodálkoztak ezen, pedig ezt a vidéket régóta Medves-fennsíknak is nevezik. Úgyhogy mostantól résen kell lennünk, mert őzpata és vaddisznó, nyuszt vagy vadmacska mellett akár medvenyomra is akadhatunk egy erdei séta során.
Itt mindennek megvan a maga ideje: akkor és ott. Adódik néhány perc virágszedésre, gyomlálásra, szánni kell órákat a kertre, veteményesre, teendőkre, s észrevétlenül szöknek el a pillanatok, ha a kiscicák vagy a kutya kér figyelmet.
A csend azonban mégis folytonos, csak a szomszédok temperamentumos zsivaja vagy az autómorajlás zavarhatja meg. De ezt is megszokja idővel az ember. Itt ugyanis minden nagyon rendben van. Még a kakas sem kel fel korán, ahogy ez ma is megesett vele. Helyette huhogtak a gerlék, s elindították a napot.