Wittmann Ildikó a Csodaceruza szerkesztője, munkatársa. Érdeklődése középpontjában a kortárs gyermekirodalom, ezen belül is a minőségi gyermekkönyvek, illusztrációk, irodalmi művek állnak, figyelemmel kíséri a nemzetközi tendenciákat is. Kritikái, elemzései a Csodaceruzában és a gyermekirodalom.hu oldalon jelennek meg. 

Mi jut eszedbe erről a szóról: gyerekújság?

Már jó ideje rögtön a Csodaceruza jut eszembe, a lap szerkesztése, a sok ötletelés, hogyan legyen még tartalmasabb, szebb, jobb, humorosabb, hogy még közelebb állhasson minden gyerekhez. És aztán persze egyből eszembe jut a sok kiváló alkotó, írók, költők, illusztrátorok, és a sok fantasztikus, hű olvasónk, gyerekek és felnőttek, akikkel a gyerekújság köt össze. Fantasztikus élmény ilyen csapatban, ilyen közönségnek dolgozni!

Milyen gyerekkori emlékeid vannak a gyerekújságokról?

Rengeteget olvastunk a nővéremmel gyerekkorunkban, újságot is. Óvodai, iskolai előfizetésünk volt a Dörmögő Dömötörre, a Kisdobosra, a Pajtásra, ez akkoriban a legtermészetesebb dolog volt. A Dörmögőbe vagy a Kisdobosba kiváló grafikusok rajzoltak, például Stuiber Zsuzsa, Békés Rozi és Vida Győző, ezt már akkor nagyra értékeltem. Mai szemmel nézve elég különös, hogy mindent kézzel rajzoltak meg, és még a kiváló grafikák ellenére is gyakori látvány volt az újságban a tank meg a felfegyverzett vöröskatona… Én ezeket akkoriban meg sem láttam, nem ez maradt meg az emlékeimben. A Pajtás kicsit más volt, tinimagazinosabb, és én akkorra már nagyon érzékeny voltam a direkt vagy bújtatott úttörőmozgalmi üzenetekre, amivel a Pajtás tele volt, tehát némi távolságtartással lapozgattam… A Kincskeresővel az iskola könyvtárában működő klubban találkoztam, amit Hevesi Marika tartott (milyen szép, hogy most, évekkel később a Csodaceruza hozott ismét össze vele!). Ezek mellett szinte minden újságot, képregényt megvettek nekünk, főleg apukám, aki tuti, hogy titokban szintén ezeket bújta. A Hahotákon és társain túl például Zórád Ernőtől bármit, a Rejtő Jenő-képregényfüzeteket sorban… E mellett sokat forgattam a felnőtteknek szóló újságokat is: amíg nem tudtam olvasni, a divatmagazinok, a Fürge Ujjak és hasonló kiadványok képeihez magam találtam ki történeteket. Később felfedeztem magamnak apukám Füleseiben a folytatásos képregényeket, a Nők Lapja gyerekoldalát, sőt, felsősként, amikor író szerettem volna lenni, nyaranta a nagyszüleimnél a Szabad Földben mindig elolvastam Fortunátus doktor leveleit, anyaggyűjtés céljából. És persze a saját újságok, amiket a nővéremmel és a barátokkal készítettünk! Bármiről írtunk. Voltak bennük komolykodó tartalmak is, versek, feladatok, de főleg csak hülyültünk. Kivágtunk híres emberek képeit, és a legképtelenebb körítéseket írtuk-rajzoltuk hozzájuk, és hasonlók.

Miért ajánlod a Csodaceruzát?

Régesrég újságírást tanultam Angliában. Egykori csoporttársaim között van, aki most egy esküvői magazin szerkesztője, van, aki egy színes megyei lapnál dolgozik, és van, aki Paul Young sajtósa lett… Mikor néhányan megtudták, hogy én itthon gyerekújsággal foglalkozom, érdeklődni kezdtek, és őszintén meglepődtek. Az ő véleményük szerint is nagyon igényes, izgalmas és fontos munkát végzünk a szerkesztőségben. Párját ritkítja a kommersz tartalmat háttérbe szorító gyereklap nemzetközi szinten is, ez az igazság. Angol kollégáim emiatt sajnálták, hogy nem tudnak magyarul…Úgyhogy büszkék lehetünk erre az ízig-vérig hazai termékre. Ki ne lenne rá kíváncsi?