Vajda Éva író a Csodaceruzában mutatkozott be meséivel. Első népszerű írása, Az elveszett tacskó után ismét egy tacskó kutyusról szóló történettel örvendeztetett meg bennünket. Hitte volna bárki is, hogy állatkerti gondozó szeretett volna lenni gyerekkorában, vagy hogy milyen közel áll az oknyomozó újságírás a meseíráshoz? Most ezek is kiderülnek.
A második mesédet olvashatjuk a Csodaceruzában Tőled, amely most Sushiról, a kiskutyáról szól. Ő egy valódi, létező kiskutya, vagy a képzeleted szüleménye?
Sushi egy barátnőmnek és a gyerekeinek a tacskója, aki tényleg falánk. Azért ihlettek meg a történetek, mert az egész család vicces, és mindig történik velük valami. Az előző mese főhőse egyébként, ami megjelent a Csodaceruzában, az első kutyájuk volt, Córesz, akit sajnos elütött egy autó. A mesében a kiskutya elcsavargott, mivel a gazdái mindig elfelejtkeztek róla – ez utóbbi valóban többször előfordult az életben is. Tehát a tacskós mesék sok eleme a valóságból táplálkozik, csak a végén a feloldásuk kitaláció és meseszerű.
Úgy tűnik ezekből a mesékből, hogy igazán ismered, mi jár az állatok fejében. Milyen a viszonyod az állatokhoz? Mesélj nekünk erről!
Hááát…. nem vagyok biztos benne, hogy ismerem az állatokat, de tény, hogy gyerekkorom óta szeretem őket, egy időben kisgyerekként állatkerti gondozó akartam lenni. Nagyon tetszettek azok a könyvek, amelyek arról szóltak, hogy egy gondozó hazavitt egy kistigrist vagy oroszlánt, esetleg egy majmot. Én is így képzeltem a felnőttkort 6-8 évesen. Majmunk vagy tigrisünk csak plüssből van otthon, de most lakik velünk egy nyuszi a teraszon és nyárra hazavittük a kisfiam óvodájának akváriumát is megőrzésre. Nagy siker, hogy még mindig élnek a halak!
Hogyan kerültél kapcsolatba a gyerekekhez szóló írással?
Sok éven át politikáról és gazdaságról írtam, oknyomozó újságíróként, és egyszer valamikor 2007 tavasza táján Bódis Kriszta író barátnőm felkért, hogy próbáljak meg mesét írni a másságról, mert egy olyan köteten dolgozott, amibe ilyen történeteket gyűjtött kortárs szerzőktől. Én akkor egy királylányól írtam, aki harcias volt és szemüveget viselt, míg a királyfi nyámnyila. Nem volt igazán jó mese, de akkor, ennél az első próbálkozásnál jöttem rá, hogy az oknyomozás és a meseírás talán nem is áll egymástól olyan távol: egyrészt a mesében is jó és rossz küzd egymással, másrészt mesét írni nem könnyű, hanem nagyon is nehéz. Akkor kezdtem el meséket írni, de ezek, ahogy egy kedves egyetemi barátom mondta, mind tényfeltáró mesék lettek, valós történeteket próbáltam a barátaim vagy mások életéből ‚‚megmesésíteni”. Abban, hogy a valóságot mesévé tudjam alakítani, sokat tanultam Edinger Katától, a Csimota korábbi társtulajdonosától és Szántó Erikától, aki dramaturgként és rendezőként dolgozott több évtizeden keresztül itthon és Amerikában.
Van-e számodra igazán inspiráló személyiség a munkádban, az életben? Milyen írók a kedvenceid, a példaképeid?
Nem igazán vannak példaképeim, inkább azt mondanám, hogy emberek és történetek nagyon tudnak inspirálni, elsősorban olyan emberek, akik nem ijednek meg a változástól, tudnak és mernek kockáztatni, de felelősséget vállalni is, és valamilyen egyedi teljesítményt tudnak felmutatni, olyat, amit a saját erejükből értek el, és nem azért, mert valakinek a valakijei voltak, vagy mert valamilyen kész helyzetbe beleszülettek. Ez a teljesítmény lehet sport- vagy intellektuális teljesítmény, ez mindegy, de inspirálnak azok, akik tudnak küzdeni és váltani. Olvasásban pedig mindenevő vagyok, sokat olvasok, és inkább kedvenc könyveim vannak, mint íróim. Olvasok kortárs irodalmat, de klasszikusokat is, úgyhogy ha egy könyvet ki kellene emelnem most így hirtelen, akkor Thomas Mann Buddenbrook-ház című művét mondanám. És talán Rohinton Mistry India, India című könyvét. De ha még töröm a fejem, jó sok mindent fel fogok sorolni, ami tetszett…
Mivel foglalkozol a hétköznapokon?
Majdnem két évtizeden keresztül dolgoztam a médiában és a civil szférában, oknyomozóként és amolyan ‚‚hivatásos világmegváltóként”. Mivel azonban az eredeti egyetemi diplomámat a Közgázon szereztem, 2010-ben váltottam és mostmár több éve vállalati csalásfelderítéssel foglalkozom, jelenleg egy multinál dolgozom. A meseírás lett a hobbim.
Egy kisfiú anyukája vagy. Ő milyen könyveket, milyen meséket szeret a leginkább? Hat rád, az írásaidra, hogy milyen mesét olvastok együtt, hogy milyen mesét kér tőled?
Dani ötéves és háromnyelvű, úgyhogy mindenevők vagyunk, a papája olvas neki hindiül meséket, én pedig magyarul és angolul. A saját meséimet is megmutattam neki, szerette őket, de azért általában ‚‚komolyabb” szerzőktől olvasunk, mint amilyen én vagyok … A gondolkodásmódja, a kérdései persze hatnak rám és a meséimre, de be kell valljam, hogy most már régen írtam új mesét, a korábbiak gondozásával, szerkesztésével voltam elfoglalva az utóbbi időben.
Mik a terveid a közeljövőben?
Fú, sok tervem van. A munkámban vannak konkrét céljaim, amiket szeretnék elérni, az egyik, hogy külföldre készülök dolgozni. A meseírással kapcsolatos tervek pedig nemcsak rajtam múlnak, úgyhogy ott inkább vágyakról beszélnék: egy lapozóm, amelyet Nagy Dia illusztrált, megjelenik idén ősszel a Móránál de van náluk egy másik, kicsit idősebb korosztálynak szóló mesém is, ami elbírálásra vár, és persze, én reménykedem, hogy megjelenik majd a ‚‚Már tudok olvasni” sorozatban. Azt is egy valóságos helyzet ihlette egyébként. A kedvenc mesém pedig egy indiai kisfiúról szól, őt a férjemről mintáztam, annak Bodonyi Panni Dániában élő grafikus az illusztrátora, most keresünk egy kinti kiadót, akit esetleg érdekel a munkánk. Úgyhogy sok minden lóg most a levegőben, változások vannak készülőben, de remélem,hogy ezek mind csupa jót hoznak majd.
