A VI. Gyermekirodalmi Fesztivál egyik legnagyobb meglepetése számomra az volt, amikor megláttam a Cerkabella szupertitkos újdonságát, a legújabb Tatu és Patu könyvet. Lehet, hogy csak én nem tudtam róla, hogy a finn (és talán már a magyar) óvodások körében rendkívül népszerű képeskönyv harmadik része, a Tatu és Patu az óvodában meg fog jelenni magyarul?! Mindenesetre most, hogy láttam, mi több otthon együtt lapozgathatjuk az öt és félévessel, már cseppet sem bánt, hogy én értesültem utolsóként a megjelenésről.

Tatu és Patu két, igazi zsivány, belevaló figura, akiket a legkevésbé gátolnak a konvenciók, hihetetlen kreativitásuknak nem szabnak gátat a felnőttek akadékoskodásai, ha valami nem létezik, feltalálják, ha valami nem lehet, keresnek egy másik utat. Az a jó Aino Havukainen és Sami Toivonen könyveiben, hogy miközben gyermekekről gyermekeknek írnak, maguk is képesek gyermekekké válni. Rengeteg képi és nyelvi humorral (Bába Laura fordítása nagyszerű), játékkal és meglepő ötlettel csábítják magukhoz a könyvek az óvodásokat, és aki egyszer végigolvasott egy Tatu és Patut, biztos hogy újra meg újra le fogja venni a polcról.

Tatu és Patu kortalan szereplő – méretre óvodásoknak tűnnek, gondolkodásuk, világlátásuk azonban leginkább egy hatvanéves fizikaprofesszoréhoz hasonlítható, aki képes annyira elmerülni zseniális gondolataiban, hogy észre sem veszi, mi történik körülötte. Legújabb kalandjuk során például a Hidra élményfürdő helyett a Vidra óvodában kötnek ki. Hogyhogy nem veszik észre a tévedést, nem jártak ezek még sosem óvodában? – hangozhatnak a kötelező, kötekedő felnőttes kérdések. Lehet, hogy tudják, csak úgy tesznek, mintha észre se vennék; lehet, hogy tényleg nem jártak óvodába – nem tudjuk az előéletüket, egy bizonyos: pillanatok alatt felforgatják az óvoda megszokott napi ritmusát.

A finn oktatási rendszerrel szoktak példálózni azok, akik a magyar gyerekek gyenge olvasási eredményeinek okát keresik. Hát most kaphatunk egy kis ízelítőt egy átlagos(?) finn óvoda életéből. Nem ismerem a finn óvodákat, de úgy vélem, a szerzőknek vannak tapasztalataik e téren, ráadásul Tatu és Patu zsenialitásának bemutatásához mindenképpen egy olyan ellenpólus szükséges, amely kellően mindennapi, megszokott, szinte már unalmas. Már első pillantásra is fel lehet fedezni néhány különbséget a magyar és a finn rendszer között (alaposabb összehasonlítást szívesen olvasnék óvodapedagógusok szemináriumi dolgozataiban): az óvodásoknak nincsenek jeleik, helyette vannak neveik (szótagolva!), óvó néni mellett van óvó bácsi is (igaz csak ételt oszt), kevesebb felügyelet és több szabadság (persze csak azután, hogy megbeszélték a napi programot), a pedagógus partner, segít a gyerekek ötleteit megvalósítani.

A szerzők a képeskönyv vizuális világát a korábbi részek ötlet- és részletgazdagságát felülmúlva már-már Nordquisti szintre emelték. Miután megismerkedtünk a történettel és felfedeztük a nyilvánvaló poénokat, a tízedik átlapozás után is találtunk olyan apróságokat, amelyek megnevettettek. És ebben a könyvben is van mit keresni: minden oldalon van egy piros cumi elrejtve. Sőt a (túl) okos felnőtt sem marad szórakozás nélkül: latin szentenciákat olvashat és taníthat még nem elég okos csemetéjének.

Pompor Zoltán